Biztosan te is hamar kiszimatolod, ha valaki követel, elvár, ha számítóan kér valamit, és úgy csomagolja, mintha egyszerű, hétköznapi kérés lenne. Mintha mindegy lenne, hogy teljesíted, vagy nem, de a végén kiderül, hogy halál fia vagy, ha nem adod meg.

Mi a különbség a kérés és követelés között?

Apaként sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor szeretnénk, hogy a dolgok másképp, vagy úgy alakuljanak otthon, ahogy mi azt elképzeljük, helyesnek, kényelmesnek, pontosnak, eredményesnek gondoljuk. Hogy a gyerekek gyorsabban készülődjenek, hogy a párunk támogasson valamiben, vagy egyszerűen legyen egy kis időnk magunkra. Ilyenkor dől el, hogy hogyan szólalunk meg: követelünk vagy kérünk?

A követelés mögött mindig ott van a belső gondolat, hogy „ez jár nekem”. A hangsúly parancsoló (követelőző), és ha a másik nem teljesíti, frusztrációt, csalódottságot, sőt feszültséget okoz.

A kérés ezzel szemben sokkal inkább az együttműködésről szól. Kimondjuk, hogy mire vágyunk, mit szeretnénk, de meghagyjuk a másiknak a szabadságot, hogy igent, vagy nemet mondjon. És furcsa módon éppen ez az, ami miatt sokkal szívesebben teljesíti majd.

Hétköznapi követeléseink

Nézzük meg egy hétköznapi példán keresztül. Ha este fáradtan odavetjük: „Segíthetnél végre a gyerek fürdetésében!”, abban van némi vád és számonkérés. Nem csoda, ha a másik inkább védekezik, vagy duzzogva teljesíti. Ha viszont úgy fogalmazunk: „Olyan jól esne, ha ma te fürdetnéd a gyereket, mert nagyon elfáradtam”, egészen más a hangulat. Ebben ott van a tisztelet, a saját érzés megosztása, és annak kérése, hogy segítsenek nekünk.

Egy másik példa, amikor apa hazaérkezik: „Igazán kész lehetne már a vacsora!", vagy egy hasonló: „Legyen már csönd végre, egész nap zajban voltam." Zéró tájékozódás, fonal felgöngyölítés, helyzetfelismerés, odafigyelés a másikra.

Ha viszont körbenézünk, tájékozódunk, mi a helyzet, mért alakulhatott így ki, mire képesek akkor és ott a többiek, akkor lehet, hogy megértjük, hogy még nem jutott oda a párunk, hogy elkészítse a vacsorát, mert közbejött valami, a gyerekek pedig nem aludtak valamiért délután, hót fáradtak, már nem képesek uralkodni magukon.

Miután lehiggadtunk és úgy tesszük fel a kérdést, arra nagyobb valószínűséggel kapunk támogató választ:

• „El tudnád készíteni a vacsorát, amíg lefürdök? Van erre lehetőség?" vagy
• „Srácok, most szeretnék anyuval megbeszélni valamit nyugodtan, nagyon fáradt vagyok, ezért bemennétek a szobába játszani 10 percre?"

Mi befolyásolja azt, hogy valami kérés vagy követelés?

A fenti példákból jól láthattuk, hogy ha valaki éppen elfoglalt, kimerült, fáradt, éhes, szomjas, dühös, fájdalma, problémája van, kevésbé tud az angol királyi család 500 oldalas etikett-gyűjteményének megfelelni. Olyankor nem biztos, hogy képesek vagyunk megválogatni a szavainkat. Természetesen megtanulhatjuk, hogy olyankor jobb, ha meg sem szólalunk, ha nem vagyunk jelen, véletlenül se kössünk bele valakibe, vagy mondjunk olyat, amivel megbántanánk.

Az is lehet, hogy mi „szépen mondtuk", a másik mégis követelésnek hallotta. Akkor az őt feszíti, nyilván nem esik jól neki. És persze fordítva is megesik: valamit mi hallunk követelésnek, pedig egy ártatlan kérés volt.

Ezt tehát befolyásolja még a lelkiállapotunk, a pihentségünk, a pillanatnyi nyitottságunk, a másik iránt tanusított tisztelet, megértés, szeretet.

A kérés gazdagítja az életünket

Nem mindegy az sem, hogy mit tanul ebből a gyerek (hát nem az a szándékunk, hogy tanuljon, fejlődjön és olyan nagyszerű, életrevaló legyen, mint mi?). Ha azt hallja nap mint nap, hogy „Vidd ki AZONNAL a szemetet!”, azt tanulja meg, hogy így kell kommunikálni. Ilyen követelőzően. Nem sokára fogjuk is hallani tőle, hogy azonnal történjenek me a dolgok.

Ha viszont azt hallja: „Kérlek, vidd ki most a szemetet / Megteszed, hogy kiviszed a szemetet, mert együtt tartjuk rendben a lakást”, akkor azt tanulja, hogy a feladat része a közös felelősségnek, és hogy kérni lehet tisztelettel.

Ekkor még lehetősége van a gyereknek, hogy reagáljon, hogy még ezt a filmet megnézi és utána, jó lesz-e, ha befejezi a leckét/könyvet/uzsonnát, ha akkor viszi ki, amikor amúgy is megy a kapuhoz? stb

Miben gazdagodott az életünk?

Egyrészt annyit mindenképpen, hogy igyekszünk mindkét fél igényeit figyelembe venni, törekedni annak megértésére sőt elfogadására. Megnyugtató, hogy senki sem lett lesöpörve.

Másrészt kevesebb feszültséget pumpáltunk a légkörbe. A gyerek/párom gyomra nem ugrik össze, hogy máskülönben várható valami büntetés (még akkor is, ha eddig soha senkit sem büntettünk meg!!)

Harmadrészt pedig, hogy beleszőttem a kérésembe a közös, az egész család számára fontos értéket: pl. a rendet, tisztaságot, az együttműködést. Ezzel tanulja meg, mi mindenhez járul hozzá a családban, ezzel biztosítható, hogy - ha többször is haonlókat hall - máskor is megtegye, akkor is, ha én nem vagyok jelen, ha nem mondom, ha a párom említi. Természetesen idő és rendszeresség - és sok türelem - kell hozzá, azonnal nem fog menni.

A nagy különbség tehát a kapcsolat légkörében van. A követelés rövid távon lehet hatékony (egyszerűen nincs más választása, megcsinálja - félelemből), de hosszú távon ellenállást és eltávolodást okoz. A kérés nem mindig hoz azonnali eredményt, de közelebb visz egymáshoz, kölcsönös tiszteletet épít, és erősíti a családi kötődést.

Ezért érdemes apaként időnként megállni, és magunknak szegezni a kérdést: „Ezt most követelésként, vagy kérésként mondom?” Sokszor csak egy apró fordulat, túnusváltás, hangordozás a mondatban a különbség, de a hatása óriási. Egyik a falakat növeli, a másik a hidakat erősíti köztünk és a szeretteink között.

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo by Adrian Izak
on Unsplash