Van az a pillanat, amit minden apa, anya ismer: egy másodperc, amikor nem látod a gyereket a játszótéren. Üres a mászóka, a hinta üresen leng. Vagy együtt sétáltok és a szemed elől veszted. A szíved pedig megáll egy ütemre. Üvölteni tudnál a kétségbeeséstől.

Aztán persze előkerül, ott áll a homokozó, vagy egy fa mögött, és – ha sikerül megőrizned hidegvéred – te úgy csinálsz, mintha nem pánikoltál volna. Ehhez jönnek a hírek, amik eltűnt, vagy véletlenül magára hagyott gyerekekről szólnak. Hát kösz.

Hova tűnt Daemon Hill?

Tudom, nincs itt a viccnek a helye, a Forma1 egyik közvetítése jutott eszembe, amikor a közvetítő stúdió összes monitorjáról eltűnt egy versenyző, és Palik László kétségbeesetten kiabálta: Hova tűnt Daemon Hill?

Ha lenne egy kis kütyü, ami mindig megmutatná, hol van, valahogy könnyebb lenne.
Legalábbis azt hisszük.

A technológia ma már minden félelmünkre kínál megoldást. Okosóra, GPS-es kulcstartó, nyomkövetős cipő – ha akarod, látod, merre jár a gyerek. A kérdés inkább az: akarod-e látni?
Mert a technológia nemcsak a gyereket követi le, hanem téged is: az aggodalmadat, a bizalmatlanságodat, a határaidat.

A mai apák sokkal tudatosabbak, mint korábban. Beszélünk a felelősségről, a lelki jelenlétről, tudjuk, hogy nem elég pénzt keresni – ott is kell lenni. De ezzel együtt sokkal feszültebbek is vagyunk. Mert minden hír, minden poszt, minden eltévedt gyerekről szóló cikk a saját rémálmunkat idézi fel:

• A kiránduló buszban hagyták a gyereket és...
• A közös sétán tűnt el egy óvodás...

És akkor jön a kérdés: ha van eszköz, ami ezt a félelmet enyhíti, miért ne használnánk?

A nyomkövető kütyü

Miért ne használnénk nyomkövetőt? A gyerek kabátjára tűzzük, vagy elrejtjük az egyik zsebében, táskájában, belevarrjuk...

Azért, mert amit ad, az nem biztonság, hanem illúzió.
A GPS nem akadályoz meg semmit. Csak helyet tud mutatni, illetve utólag mutatja meg, mi történhetett.

Mindannyian szeretnénk biztonságban tudni a gyerekünket.
A valódi biztonság nem abban van, hogy tudod, hol van a gyerek, hanem abban, hogy jó emberekre van bízva, akik számon tartják őt, ha pedig egyedül kell megbírkózni az elemekkel (pl. hazafelé úton), ő tudja, mit tegyen, ha bajba kerül.
És legfőképp abban, hogy tudja: te ott vagy, ha hív. Nem a kijelzőn, hanem az életében.

Követés vagy kontrollálás

A nyomkövető nemcsak a mozgását követi, hanem az önállóságát is. Ha mindent kontrollálsz, hogyan tanulja meg, hogy bízhat magában – vagy benned? Hogyan fér bele, hogy hibázhat, hogy spontán, önállóan hoz kisebb döntéseket és annak következményei vannak? Nem minden következmény fatális, tragikus!

Az apaság nemcsak a védelemről szól, hanem az elengedésről is. Arról, hogy megtanulod: a gyereked nem birtok, hanem ember, aki egyszer majd nélküled is boldogulni fog. És ha ehhez néha el kell engedned a kezedben tartott irányítást, az nem gyengeség, hanem bátorság, a gyerek bátorítása, életre nevelése.

Akinek szüksége lehet a kontrollra

Van még egy réteg, amiről keveset beszélünk: az apai önkontroll. Mert a nyomkövető nemcsak a gyereket, hanem téged is rabul ejt. Egy idő után nem arról szól, hogy biztonságban van-e, hanem arról, hogy nem bírod megállni, hogy ne nézd meg.

A félelem lassan szokássá válik, a szokás pedig életmóddá. És miközben minden mozgást ismersz, észrevétlenül elveszíted azt a könnyedséget, ami az apaság egyik legjobb része: a játékosságot, a bizalmat, a spontaneitást.

Nem arról van szó, hogy a technológia rossz. Sok esetben életet menthet. De van különbség aközött, hogy felkészülsz, és aközött, hogy mindentől félsz, táv-aggódsz. Az előbbi érettség, az utóbbi szorongás. A határvonal pedig ott húzódik, ahol már nem a gyerek védelméről, hanem a saját megnyugtatásodról szól az egész.

Amikor a féltés bizalmat rombolhat

A legtöbb ijesztő hír, amit hallunk, nem feltétlenül rendszerhiba, hanem egyszeri, tragikus figyelmetlenség, mulasztás. A valóságban azok, akikre rábízzuk a gyerekeinket – pedagógusok, edzők, nagyszülők – tényleg vigyáznak rájuk. Különösen akkor, ha sikerül velük valódi, nyílt, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot kialakítani.

Egy rejtett nyomkövető viszont könnyen lerombolja ezt a bizalmat. Ha megtalálják – márpedig előbb-utóbb meg fogják –, falak épülnek. A felnőttek bezáródnak, a gyerek pedig érzi a feszültséget. A biztonság helyett gyanakvás ül rá a mindennapokra.

Apaként sem fenntartható, hogy állandóan készenlétben élj. Lehetetlen úgy koncentrálni a saját feladatodra. A folyamatos ellenőrzés kimerít, és lassan felemészti azt a könnyedséget, ami a kapcsolatod legfontosabb része. A túlzott óvás pedig a gyereket is visszatartja: ha sosem engeded el, nem tanul meg bízni – sem benned, sem magában, sem a világban.

Érdemes megkeresni azt az egyensúlyt, amivel/ahogyan leköveted a gyerek mindennapjait és rábízod a pedagógusokra. Ehhez nekünk is fel kell nőnünk.

Legyen vagy ne legyen?

Talán nincs jó vagy rossz válasz.
Van, aki megnyugszik, ha tudja, hol van a gyerek, és van, aki épp attól nyugszik meg, hogy nem figyeli. A döntés a tiéd. De mielőtt bármilyen eszközt a táskájába teszel, gondold végig: azt a kütyüt a gyerek védelméért tennéd oda, vagy a saját félelmed csillapításáért?

Gondold végig azt is, hogy mi mindent tudsz még megtenni a gyerek védelméért illetve a félelmed csillapításáért. Ugyanis – feltehetőleg – nem csak ez az egyetlen megoldás létezik.

A biztonság nem a jelben, nem az adatban, nem az applikációban van.
A biztonság ott kezdődik, hogy iciri-piciri korától kezdve figyelsz rá, beszélsz vele, tanítod, és bízol benne.
A gyerek nem hely/tárgy, amit meg kell találni – hanem ember, akit tanítgatni, támogatni és minél inkább megérteni.

Te tennél nyomkövetőt a gyerekedre – vagy inkább megtanítanád bízni a világban illetve felismerni, elkerülni a veszélyeket?

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo: Pexels, Ron Lach