Szeretjük a vezényszavakat, mégis az apa példája sokkal erősebben hat, mint bármilyen tanács vagy szabály.

Mit mondtam?

Apaként annyi mindent meghatározunk a gyerekünk számára, előírunk, korlátozunk. Ismerős mondatok?

• Ezt csinálhatod, ezt nem.
• Ne csináld!
• Hagyd abba!
• Elég lesz.
• Ne kezdj el olvasni közben.
• Egyszerre egy dololgra koncentrálj.
• Nem ehetsz több édességet.

Biztosan te is emlékszel, amikor apád tolta, és olyankor is fontos volt neki mondani, amikor már régen képben voltál, már értetted a feladatot, vagy már régen megcsináltad, amit mondott.

Ilyenkor nőhetett benned a frusztráció, és erősíthette benned, hogy már megint mit csináltam rosszul?

Ha keveset szólt, akkor is lehetett olyan élményed, hogy az is pont egyel több, mint ami neked gyerekként jól esik.

Felnőttként, apaként különös felelősséget, indíttatást érzünk, hogy gyerekünknek megmondjuk a tutit, mit csináljon, csinálhat, mit ne. Emögött húzódik egy, sőt több természetes szükséglet:

szeretnénk, ha

• fejlődne a gyerekünk,
• rendben tartaná a dolgait,
• kialakulna egy követhető, családdal összeegyeztethető menetrend stb.

Ezek amúgy teljesen jogos igények.

A nagy kérdés, hogy mi az a módszer, amivel a leghatékonyabban érhetem el, hogy akkor is megtegye, amikor én nem vagyok jelen.

A példamutatás

A példamutatást úgy képzeljük el gyakran, mint a politikus, aki kamerák alatt adakozik valami rászorulónak: nézzétek, mekkora űberkirály jó fej vagyok, még erre is szánok időt, energiát, pénzt, hogy ... áááá, be sem fejezem.

A gyerek - elsősorban méretéből adódóan - felnéz ránk és igyekszik automatikusan elcsípnie a mozdulatokat, hangokat, szavakat, mondatokat, egyszóval viselkedést és lemásolni. Ahogyan az apánál, anyánál, a tesóknál látta.

Ha csak leülsz és szó nélkül megfigyeled a gyerekedet, észreveheted, hogy pont úgy támaszkodik, tartja a lábát, hadonászik, mint acsaládban valaki. Ezeket akaratlanul eltanulta. Ez a norma a családban, ehhez igazodik, felveszi, mint kaméleon a környezete színét, csak itt nem félelemből és rejtőzködés/megtévesztés céljából.

Van ebben valami csodálatos és egyben félelmetes. Hiszen a kölkök egyszerűen mindent lemásolnak. És ha furcsa mondatot hallasz tőlük, ami egy gyerek szájába nem való, akkor döbbenten kérdezed: ezt meg kitől tanultad?

Ha őszintén megkapirgálod a képzeletbeli poros filmfelvételeket, akkor kiderülne, hogy egy csomó mindent tőled tanult.

Pl.

• vacsoránál mobilozik, könyvet olvas,
• nem várják meg a másikat, míg befejezi a mondatát,
• boltba belépve köszön

Tehát érdemes úgy járni-kelni a családban, hogy mindent, de tényleg mindent látnak és jegyzetelnek, és követnek és másolnak és a megfelelő hasonló helyzetben pontosan ugyanúgy bevetik a figurát: a mozdulatot, a cselekedetet, a mondatot, ugyanazzal a hangsúllyal.

Az igazi példamutatás pedig a közös cselekedet: együtt elpakolni, együtt takarítani, együtt elvinni és bedobni a szennyest a mosógépbe, megköszönni, ha valamit kaptunk stb.

Mondhatom azért, hogy ne tegye?

Persze, hogy mondhatom. Bármit mondhatok.

Csupán azt érdemes tudatosítani, hogy mindennek van következménye.

Ha olyat tiltok, amit én se tartok be, vagy lebukok, nincs hitelem a témában továbbá. Hiszen azt mutattam be, hogy bár szavak szintjén tilos, mégsem olyan komoly, simán megszeg(het)em.

Ez nem jelenti azt, hogy én is csak babajátékokkal foglalhatom el magam. Dehogyis! Csupán annyit, hogy a szabályok komolyságát, gránitszilárdságát a gyerekek pillanat alatt leveszik és ha jól esik nekik, akkor rajta trambulinoznak.

Ez az alábbi történet Mahatma Gandhihoz kötődik, „a cukor történeteként” szokás mesélni:

Egy anya elviszi a kisfiát Gandhihoz, és kéri,
mondja meg a gyereknek, hogy ne egyen cukrot.
Gandhi azt feleli:
- „Gyertek vissza két hét múlva.”
Két hét múlva visszamennek, Gandhi a fiúnak annyit mond:
- „Ne egyél cukrot.”
Az anya megkérdezi, miért kellett várni.
Gandhi:
- „Mert két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”

Tulajdonképpen ez a történet ihlette a mai posztomat.

Huba

.

Photo: freepik