Ezer százalék, hogy nem tévedek, ha azt állítom, sok apa számára az érzelmekről való beszéd idegen, nehéz és ingoványos terep. Gyerekkorunkban legtöbben azt láttuk, hogy a férfiak hallgatnak, összeszorítják a fogukat, és inkább csendben hordozzák a terheiket.

A sebezhetőség kimutatása gyengeségnek számított, nem férfihoz méltó viselkedésnek. Ez a minta azonban hosszú távon sokszor feszültséget, kimondatlan sérelmeket és távolságot szül családon belül. Pedig az érzelmek kifejezése nem gyengeség, hanem erőforrás: biztonságot ad, kapcsolatokat mélyít, és példát mutat a gyerekeinknek, akiket szintén megerősít.

Miért olyan nehéz mégis?

Az apák sokszor nem azért hallgatnak, mert nem akarnak közel kerülni, hanem mert egyszerűen nem tudják, hogyan fejezzék ki, amit belül éreznek. Az érzelmek szavakba öntése nincs beépítve a szókincsünkbe. Könnyebb azt mondani: „semmi”, „nem tudom” mint kimondani: „szomorú vagyok, mert szeretném, ha figyelnétek rám”. Sokan egyszerűen nem kaptak erre mintát. "Hol érdekelte apámat, hogy velem mi van?" - idézik fel gyakran.

És ott van a félelem is: ha megnyílok, talán gyengének látszom. Igen, ez félelem. Az igazság ennek éppen az ellenkezője: aki meri kimondani, amit érez, annak szavai mögött erő és bátorság rejlik.

Hogyan lehet nyíltan kommunikálni az érzelmekről?

Ó, igazán nem kell nagy szavakra gondolni. Elég egyszerűen és tisztán fogalmazni: „Most dühös lettem, mert fáradtan értem haza, és rendetlenség fogadott.” Vagy: „Nagyon örülök, hogy segítettél, hozzájárultál ehhez jó érzés, hogy számíthatok rád.” Az ilyen mondatok megmutatják, mi zajlik bennünk, anélkül hogy véletlenül is hibáztatnánk bárkit.

Hasznos eszköz az úgynevezett „én-üzenet”. Ha azt mondom: „Te mindig idegesítesz”, az támadás. Ha azt mondom: „Én most ideges lettem”, az nyitott kapu a párbeszédre. A gyerek is így tanulja meg, hogy az érzései nem veszélyesek, nem kell elnyomni őket, inkább jelzések arról, mi fontos neki.

Nem csak a negatív élményekkel kapcsolatos érzelmek kifejezése fontos. Ugyanígy építi a kapcsolatot, erősíti a bizalmat és önbizalmat, ha megosztjuk a családdal, gyerekkel, ha valami sikerült, örülünk neki. „Most olyan boldog vagyok, mert...”, „Ez a szaladgálás/játék most olyan jól esett...”, „Tetszik ez a mese, mert...” A gyerek így tanulja meg, hogy lehet örülni más eredményeinek, sikerének, örömének. Ezzel tulajdonképpen sokszorozódik az öröm és boldogság.

És legalább ilyen fontos a megértő hallgatás képessége. Ha meghallgatjuk a másikat ítélkezés nélkül, akkor érezni fogja, hogy van tere kimondani, ami benne van.

Meglehet, nyálasnak hat a te szádból, de amikor meglátod, hogyan fogadja a gyereked, hogyan hat rá az idők során, hálás leszel magadnak, hogy elkezdted alkalmazni.

Hogyan lehet mindezt rendszeressé tenni?

Az érzelmi kommunikáció akkor működik igazán, ha nem alkalmi gesztus, hanem része a mindennapoknak. Erre remek eszköz lehet egy rövid esti szertartás: pl. mindenki elmondja, mi volt a napban a legjobb és a legnehezebb. Pár perc, de óriási ereje van.

Lehet heti szokás is: egy közös séta, egy autóút, vagy vacsora utáni beszélgetés, amikor mindenki megoszthatja, mi zajlik benne. Nem kell nagy dolgokra várni, sokszor a hétköznapi apróságok kimondása erősíti a kapcsolatot.

A gyerekeknek segít, ha szavakat adunk a kezükbe. Ne csak azt kérdezzük: „Jó volt a napod?” – mert erre többnyire egy bólintás a válasz. Kérdezzük inkább így: „Mi volt a legjobb ma?” vagy „Volt valami, ami bosszantott?” Így finoman vezetjük őket az érzelmek felismerésére és kimondására.

Mit ad mindez a családnak?

A nyílt érzelmi kommunikáció biztonságos légkört teremt. Olyan közeget, ahol nem kell elrejteni, amit érzünk, mert tudjuk: meghallgatnak, nem ítélkeznek felettünk. Ez oldja a feszültséget, kevesebb kiabáláshoz vezet, és megelőzi, hogy a kimondatlan dolgok alattomosan mérgezzék a kapcsolatokat.

A gyerek pedig a legnagyobb ajándékot kapja: a mintát. Ha látja, hogy apa is kimondhatja, ha fél, ha dühös, ha örül, akkor ő sem fogja szégyellni a saját érzéseit. Így tanulja meg, hogyan alakítson ki mélyebb, egészségesebb kapcsolatokat másokkal is.

Az érzelmi kommunikáció nem különleges adottság, hanem döntés és szokás kérdése. Nem kell hozzá órákig tartó beszélgetés, elég néhány őszinte mondat, nap mint nap. Ez a mindennapi odafigyelés teszi biztonságossá a családi közeget.

Ha apa meg meri mutatni az érzéseit, a gyerek megtanulja, hogy ő is biztonságban van velük. És talán ez az egyik legfontosabb örökség, amit adhatunk nekik.

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo: pexels, Vlada Karpovich