Megszületett a baba, lehet, hogy bent voltál, jelen voltál, megéltél a szülőszobán ezt-azt, még csak nem is kell komolyra, komplikációkra gondolni, elég azt figyelembe venni, hogy sose láttál, sose éltél át még ilyet. Bármennyire is készítettek föl, az egész váratlanul ért. Ezek bizony életreszóló élmények. Megérintenek, foglalkoztatnak, készülünk rá, várjuk, mint a gyerekek a Mikulást, szeretnénk túl lenni rajta, hogy már vége legyen ennek az időszaknak, ennek a zsákbamacskának, hogy végre lássuk a babát, minden rendben van-e, egészséges-e, működik-e, hasonlít-e, és hogy visszakaphatom-e a feleségemet stb.

Kimaxolt élmények

A szülőszobán milliónyi érzések vad hullámvasútján megyünk keresztül, ha nem, akkor pedig csak "magasan tartanak". Ez bárkit, mindenkit megvisel, de legalábbis igénybevesz. Mindenkit a maga módján. A szülő kismamában tombolnak a hormonok, csúcsrajáratva, hogy minden vegyi anyagot előállítson, amelyek többek között azért felelősek, hogy a szülőcsatornát, az aranykaput kinyissa, hogy kiférjen rajta a baba. Ez a biológia csodája, fel is foghatatlan, hogy minden abba az irányba halad ilyenkor, hogy a babának életet adhasson az édesanya.

Apában is dúlnak a hormonok, és mindenféle érzéseket keringetnek benne, ez természetes: megjelenik az öröm, a bizakodás, vagy tehetelenség, aggodalom, félelem, sőt akár az undor is (pl. a vér láttán), aztán a megkönnyebülés, a megérintődöttség, újból öröm stb. És bizony a potméter is tökig felcsavarva, nem finomkodik az érzelem-DJ.

Ezután jó esetben apa, anya, baba még maradhatnak együtt egy órát aranyóra címen, kicsit megélni közösen, megünnepelni a sikert, megálni nyugiban, hogy minden rendben, vagy minden rendben lesz. Együtt tocsognak úszkálnak az oxitocinban, ami erősíti ezt a láthatatlan családi köteléket.

Aztán bejön egy nővérke, hogy lezárja ezt az idillt - hiszen jön a következő csapat, elő kell készíteni nekik a szülőszobát -, és vége. "Megkérjük apukát, hogy akkor most szíveskedjék magára hagyni az anyukát." Mint a moziban, amikor felkapcsolják a villanyt, pedig még ott cseng benned az utolsó mondat, a katarzis, a kérdőjel, és kíváncsi vagy az alkotókra, az utolsó, levezető zenére, szeretnél még benne süppedni a moziszék biztonságos ölelésében, ahol néhányat lélegezhetnél, mielőtt újra a kavargó világba lépnél ki.

Kicsit még ténfereg az apa, aztán magányában hazamegy, elszakítva a családjától, a meghitt közösségtől, a jászol melegétől. A kismamában tovább dolgoznak a hormonok, intézik az első szoptatást, a szervezet regenerálódását, pihentetését, le van foglalva, el van a feladataival.

De az újdonsült apuka?

Csordultig megtelt ő is oxitocinnal - nagyon helyesen -, ez felel ugyanis a kötődésért, hogy a fickó, akinek a nevére írták a gyereket apának érezze magát, hogy örökre megjegyezze, bevésse az agyába, minden porcikájába, itt ez a gyerek, ez már a te kölyköd, fiad/lányod, te dolgod felnevelni, gondoskodni róla.

Vigyorog, mint a vajbatök, elküld millió üzenetet a jó hírrel, gyorsan posztol egyet a neten, figyeli, követi a reakciókat, lájkokat, szivecskéket, fogadja a gratulációkat. Mégis úgy jár az utcán, mint akinek a lelke a szülőszobán maradt. Filmekben hosszú kötéllel ábrázolnák, mint az űrhajós az űrállomással összekötve, üvegsisakjába zárkózva.

Végül magára marad az élményekkel, egyedül tér haza, üres a lakás - az elsőszülöttnél, de lehet, hogy a másodiknál is, hiszen a nagyiék vigyáznak az elsőszülöttre -, és szinte először tapasztalja, hogy senki sem várja odahaza. Pedig most igazán volna mit mesélnie, örömmel, izgatottsággal, szorongással, aggodalommal, bizakodással. Tombolnak benne az érzések, ezerszer intenzívebbek, mint a focimeccsen vagy egy thriller nézése közben megélt érzések. Ráadásul olyan érzések, amelyek megfogalmazásában eddig soha senki nem segített - nem tanultuk, ez van. Jó lenne sírni, üvölteni, sokan meg is tesszük, de az érzéseinkkel, gondolatainkkal teljesen magunkra maradunk. Erre nem volt terv, erre nem készítette fel senki, mi lesz ilyenkor.

Hívjuk fel az asszonyt, picsogjunk a telefonba? Mondjuk el neki, hogy meg vagyunk hatódva és úgy hiányoznak? Ha ezt meg is tesszük, egy rövid telefonhívás alatt - merthogy mennem kell, mert hozzák vissza a babát - nem tudjuk kibeszélni, feldolgozni, akkora élmény ért bennünket a szülőszobán.

Ez az! Hívjuk át a cimborákat!

Legyen tejfakasztó!

A tejfakasztót akkor szokták lezavarni, amikor anya és baba még a kórházban van és szabad a kéró.

"Minél többet iszunk, annál több teje lesz majd anyának és így a babának! Igyunk!"

Mi ezzel a gond? Nem, nem vagyok antialkoholista, absztinens, erkölcscsősz.

Pontosan tudjuk mindannyian, hogy ha valamitől, hát ettől biztosan nem lesz több teje anyának. Mégis, a szavaknak óriási erejük van, használjuk vagy ne használjuk tudatosan.

Más irányból szeretném megközelíteni.

Ez egy remek ürügy arra, hogy igyunk. Nem az ivással van a gond, hanem azzal, hogy a tomboló érzéseinket alkohollal akarjuk kezelni. Ráadásul sooook alkohollal. "Hogy tényleg legyen elég tej."

Ünnepelni kell, naná! Örömet megosztani ér, naná!

Tudni kell azt is, hogy mi bulizunk, anya pedig próbálja összerakni magát, önbizalmát, hogyha esetleg még nem kezdett el szopizni a baba, elég jó anya vagyok-e, meg ilyesmi. Neki is lelki támaszra volna szüksége, mi pedig bulizunk, esetleg elérhetetlenek, vagy elérhetetlen állapotban vagyunk.

Semmi macsóskodás nincs ebben. Ha ilyen mintát láttak a férfiak, ezt viszik tovább, hiszen régen a szülés után nemigen fértek hozzá a kiscsaládhoz, "el voltak onnan küldve", vagy akár a kismama az édesanyjához költözött a gyermekágyi időszakra. Ha ürügyet látnak az ivásra, ezt viszik tovább. És a bírálók is csak ennyit látnak benne.

Pedig a fentiek miatt ez sokkal összetettebb. Ha nem értjük meg, nem is sikerül megfogalmazni új mintát, felkínálni új módot, ami a szülést átélő férfiak, apák valódi szükségleteit venné figyelembe.

Most akkor lehet koccintani?

Naná!

De miért anya nélkül ünnepelnénk? Miért nem vele? Hiszen neki is van valamicske köze ehhez az egészhez, nem?

Nyilvánvaló, hogy a kórházba nem lehet bevinni koccintanivalót, de valami jelképes ünnepi italt, alkoholmenteset lehet.

Mondj áldomást (szép régi szokás), mai nyelven: tósztot, pohárköszöntőt. Fogalmazd meg, mit érzel, mit gondolsz erről a babáról, a jövevényről, anyáról, a családról és mit kívánsz. Hihetetlen ereje van, ha ezt megpróbálod.

Le is írhatod. Micsoda emlék és ajándék lesz, ha 18 éves koráig megőrzöd és átadod neki!

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo: freepik