A gyereknevelés sosem egzakt, egyértelmű feladat. Nincsen rá képesítésünk, nem végeztünk tanfolyamot, nincs belőle vizsgánk, diplománk. Óhatatlanul csúsznak ki a szánkon olyan szavak, kifejezések, amelyek - mégha durván és túlzásnak is hangzik - mérgeznek.

A „mérgező szavak” nem egyszerűen azért károsak, mert rosszul esnek a gyereknek. Azért is, mert a gyerek idővel következtetéseket vonhat le belőlük saját magáról, a kapcsolatairól és arról, hogy mit kezdhet a saját érzéseivel. Szavainkhoz, cselekedeteinkhez, utalásainkhoz, kimondott vagy ki nem mondott gondolatainkhoz köti önértékelését, önbecsülését.

Egy felnőtt egy indulatos mondatot talán csak pillanatnyi kifakadásnak él meg. A gyerek viszont még tanulja, hogyan értelmezze önmagát és a világot. Ezek a tapasztalások rakódnak szépen egymásra.

Ha bizonyos mondatok rendszeresen ismétlődnek, azok alapélménnyé, alapértelmezéssé válnak, azokból olyan mintázatokat alakíthat ki, amelyek később is hatással lehetnek rá.

Amikor akarva-akaratlan indulattal szólunk, a gyerekünk azt éli meg, hogy őt abban a pillanatban ott nem szeretik, nem elég jó.

Ismerős helyzet?

A gyerek már harmadszor nem csinálja, amit kértünk.

Mi pedig fáradtak, kimerültek vagyunk, vagy feszít egy fel nem dolgozott, ki nem beszélt konfliktus, sietünk, és fogy a türelmünk.

Egyszer csak kicsúszik a szánkon: „Hányszor kell még elmondanom?”, „Ne legyél már ilyen béna!”, „Mindig csak a baj van veled!”

Később talán megbánjuk, de a pillanat már megtörtént. A másikon pedig látjuk, hogy undorral, méreggel, szomorúsággal, könnyekkel küszködik, lehet, hogy végre nekilát a feladatnak, de legszívesebben elbujdokolna, mint akit csak bántanak.

Hogyan hat a gyerekünkre?

A gyerek ilyenkor nemcsak a szavainkat hallja, hogy a felnőtt nem szereti a viselkedését, hanem szavainkat úgy hallja meg, őt nem szeretik, illetve hogy az érzései nincsenek rendben.

Emiatt megtanulhatja elrejteni a szomorúságát, a félelmét vagy a csalódottságát és hogy a szeretetnek feltétele van, azt ki kell érdemelni.

Nem feltétlenül azt tanulja meg, hogyan kezelje az érzéseit (amik jönnek-mennek), hanem azt, hogyan rejtse el őket mások elől, nehogy gondja legyen belőle máskor. Eltitkolhatja a hibáit. Hazudhat azért, hogy elkerülje a büntetést.

Ami sok nehézséget okozhat neki az életben: később nehezebben ismerheti fel és fogalmazhatja meg, mit érez, mire van szüksége.

• Kevésbé merhet kísérletezni vagy új kihívásokat vállalni.
• Inkább a lebukást próbálhatja elkerülni, mintsem a probléma megoldását keresni.
• Túlzottan érzékennyé válhat a kritikára és a csalódás jeleire.
• Előtérbe helyezheti mások elvárásait a saját szükségleteivel szemben.
• Felnőttként is nehezebben hiheti el, hogy hibázhat anélkül, hogy elveszítené mások szeretetét.

Ez különösen fontos a fiúk esetében, ha rendszeresen azt hallják, hogy a sírás gyengeség, a félelem gyávaság, a düh pedig az egyetlen elfogadható érzelmi reakció.

Vigyázat! Nem minden viselkedést kell elfogadnunk, de minden érzést megpróbálhatunk megérteni. Pl. a düh rendben van; mások bántása nem.

Miért éppen mérgező szavak hagyják el a szánkat?

Nem arról van szó, hogy mi gonoszak lennénk, arrogánsak, mostohán bánunk a gyerekkel. Hanem arról, hogy éppen nem vagyunk olyan állapotban, amikor szeretetteljesen és türelemmelé tudnánk a gyerekünkhöz, párunkhoz fordulni.

Sokszor nem is bántani akarunk, hanem valójában együttműködést elérni. Azt szeretnénk, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok, olyan jó lenne, ha elsőre meghallaná a gyerek, nem kellene ismételnem önmagam, nem keverednénk bele újból abba a kalamajkába, ami az utóbbi időben pl. esténként kialakul stb.

A bennünk lévő aktuális vagy napok óta gyülemlő feszültség, a kialvatlanság és az időnyomás miatt gyorsabban reagálunk, mint ahogy végiggondolnánk a mondandónkat. Egyszerűen elmarad a klasszikus elszámolok 10-ig idő.

Biztosan megfigyelted már, hogy a minősítés és a megszégyenítés pillanatnyilag engedelmességet válthat ki, na jó, megcsinálja, de ha jobban belegondolunk, közben sértheti a gyerek biztonságérzetét és a kapcsolatunkat.

Gyakran mi magunk is hasonló mondatokat hallottunk gyerekkorunkban nagyszülőktől, boltban, iskolában. Ezek a fordulatok észrevétlenül tovább élhetnek bennünk.

Te vajon észreveszed-e, ha éppen mérgezed a környezeted a szavaiddal?

Mától biztosan figyelsz rá, és fel fogod ismerni, ez most az volt, vagy te hallottál ilyet mástól.

Lássuk a példákat!

Ezt inkább kerüld	Próbáld meg helyette
„Hányszor kell még elmondanom?”	„Azt szeretném, ha most elpakolnád a játékokat. Miben segítsek az elindulásban?”
„Ne legyél már ilyen béna!”	„Látom, hogy ez most nem sikerül. Próbáljuk meg együtt!” vagy „Látom, hogy ez most nem sikerült. Vegyél egy nagy levegőt, attól megnyugszol, vgay jobban tudsz figyelni. És most próbáld meg újból. Ha nem megy, szólj és segítek, vagy csináljuk együtt!”
„Mindig csak a baj van veled!”	„Most nagyon mérges vagyok amiatt, ami történt. Beszéljük meg, hogyan tudjuk helyrehozni!”
„Ne hisztizz már!”	„Látom, hogy nagyon kiborultál. Vegyél nagy levegőt. Mit kérsz előbb: vizet vagy ölelést? Utána: Elmondod, mi bánt?”
„Bezzeg a testvéred meg tudja csinálni!”	„Nézzük meg, neked mire van szükséged ahhoz, hogy sikerüljön!”
„Azonnal hagyd abba, vagy meglátod!”	„Ezt nem engedem, mert veszélyes. Segítek megállítani.”
„Már megint csalódást okoztál!”	„Másra számítottam, és szeretném megérteni, mi történt.”

Tehát szemlélet és nézőpontváltozásra hívlak. Nem pusztán kedvesebb, cukibb, édesgetőbb szavakat keresünk, hanem pontosabbakat. Jó hír, hogy lehetünk határozottak anélkül, hogy megaláznánk, szavainkkal bántanánk, büntetnénk, minősítenénk a gyerekeinket. Az együttérzés még nem jelenti a szabályok vagy a tekintélyed feladását.

Katartitkus pillanatok jönnek el, amikor sikerül a gyerekünkhöz úgy kapcvsolódni, hogy megéli a megértést, az elfogadást és még bátorítást is kap. Micsoda öröm látni az arcán a csillagást, amikor ezek után sikerült, vagy legalább az élmény, hogy nem adta fel, hanem megpróbálta és közelebb került a sikerhez!

Visszaszívni már nem lehet

Milyen jó is lenne kattintani egy UNDO-t, a visszanyílra bökni az ujjunkkal, mintha nem is mondtunk volna semmit!

Ez sajnos nem így van. A jó hír, hogy mindig javíthatunk a helyzeten, mindig tanulhatunk félresikerült mondatainkból, átgondolt helyzetekből.

Amikor felismerjük, hogy olyat mondtunk, ami lehet, hogy nem helyes, lehet, hogy nem segíti a gyerekünket, lehet, hogy bántja a lelkét, lehet, hogy durva, akkor ezt elmondhatjuk neki is, amikor képesek vagyunk higgadtan megszólalni, öleléssel fogadni (semmi szín alatt sem ajándékkal javítani!!!):

Törekedjünk semleges helyen, tónusban a helyreállításra.

Álljunk meg, és ne próbáljuk azonnal megmagyarázni a saját viselkedésünket.

Ismerjük el, amit tettünk.

Kérjünk bocsánatot a gyerektől anélkül, hogy őt tennénk felelőssé a reakciónkért.

Fogalmazzuk meg, mit próbálunk legközelebb másként csinálni.

Például:

„Az előbb azt mondtam, hogy béna vagy. Ez bántó volt, és nem kellett volna így beszélnem veled. Feszült voltam, és sietni akartam. Sajnálom./Bocsánat.”

Mi zajlik bennünk, apákban ilyenkor?

Fontos megérteni, hogy nem arról van szó, hogy ilyen bántó szavakat ne mondjunk! Nem tiltásról van szó. Nem is arról, hogy bármelyik apa szarapa lenne. Nem!

Azt érdemes megérteni, hogy azért mondunk valami durvát ki, mert valamit szeretnénk kifejezni a bennünk zajló folyamatokból. Csak éppen nem arról beszélünk. S ezzel valójában nem segítjük a gyerekünk sem a kapcsolódáshoz, sem az akadály elhárításához, a feladat elvégzéséhez stb.

1) Amikor azt mondom, hogy „Siess már, az isten szerelmére!”, valójában az lehet mögötte: hogy időnyomás, határidő feszít, vagy a kiszámíthatóság iránti igény.

Ilyenkor mondhatom azt, hogy „Öt perc múlva szeretnék elindulni, még a csúcsforgalom előtt. Kérlek, most vedd fel a cipődet!” Vagy átgondolhatom, hol hiányzik az az 5-10 perc a reggelekből, és mit tehetnék annak érdekében, hogy gördülékenyebben, könnyedebben induljanak a reggelek.

2) Amikor azt mondom, „Fogd már be végre!”, akkor valójában lehet, hogy csendre, pihenésre, vagy egy kis levegőre van szükségem.

Ilyenkor is lehetek őszinte, és kimondhatom: „Most nagyon elfáradtam, és szükségem van tíz perc csendre. Utána meghallgatlak. Térjünk vissza rá akkor. (szeretnélek teljes nyugalomban, figyelmemmel meghallgatni, 10 perc múlva ez szerintem sikerülni fog)”

3) Amikor azt mondom, „Miért nem tudsz normálisan viselkedni?” Ami mögötte lehet: együttműködésre, nyugalomra vagy biztonságra vágyunk.

Mondhatom azt is, hogy „Szeretném, ha megtalálnátok, hogyan tudtok nyugodtan várakozni / ha elfoglalnátok magatokat csendben / ha most vigyáznátok és figyelnétek egymásra itt a járdán” Az is lehet, hogy ez egy darabig működik, aztán már csökken a koncentráció, olyankor nyugodtan és higgadtan érdmes szétválasztani a gyerekeket: „Most arra kérlek, te ülj ezen az oldalon, te pedig a másik oldalon.”

Ettől a gyerekek azonnal nem változnak meg, de a mi hozzáállásunk igen. És hétről-hétre pedig, ha kitartunk emellett, a gyerekek is igazodni fognak hozzá.

A gyerekünk talán elfelejti, miért szóltunk rá durván azon a kedden este. De ha újra és újra azt hallja, hogy béna, hisztis vagy csalódást okoz, idővel megtanulja és elhiszi önmagáról, hogy ő ilyen ember. Ha viszont a hibáiról úgy beszélünk vele, hogy közben az érzéseit és a méltóságát is tiszteletben tartjuk, akkor nemcsak egy helyzetet oldunk meg: azt is tanítjuk neki, hogyan tekintsen önmagára, hogyan kezelje az érzéseit, és hogyan bánjon másokkal.

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

Photo: Unplash (Ryan Zazueta)