A bátorítás egy szükséglet, egy igény. Akkor van szükségünk bátorításra, ha valami nehézség, kihívás, ismeretlen előtt állunk.

Bátorítani, ahelyett, hogy megcsinálnánk helyette

Sokáig azt gondoltam, ha elakad, leblokkol a feleségem, akkor nekem kell ugranom, kitalálnom, megoldanom, befejeznem. Pedig ha más helyett csinálom meg, a tanulási, fejlődési, végül a sikerélményt is elvehetem akaratlanul tőle.

A bátorítás nem megoldás. Nem helyette. Nem helyettük. Nem a tuti mondat, a hegyi beszéd. A bátorítás leginkább egy hozzáállás, egy attitűd. Sokszor szavak nélküli. Érdemes kipróbálni. Tényleg.

A bátorítás tulajdonképpen azt jelenti: „Lehet hibázni. Lehet félni. Lehet próbálkozni.”
És ez nem csak a gyereknek üzenet. Néha a párodnak is. Néha a saját tükörképednek is.

Egy pillanatnyi elakadásnál, megtorpanásnál segíthet még az inspiráció is, az is egy szükséglet, olvasd el.

Érzelmileg biztonságos környezetben az emberek, gyerekek mernek kérni, kérést megfogalmazni, bátorítást, segítséget kérni.

Gyerek kérdi: „megpróbálhatom?”

Ezt a kérdést nem mindig mondja ki. Gyakran „csendben hangzik el”. Néha csak néz, feszült kézzel, egy mély levegővel kezdés előtt.
A gyerekek nem azért kérnek bátorítást (vagy nem kérnek a bátorításból), mert gyengék. Hanem mert épp nagyot nőnek. Átlépnek valami újat.

Megesik, hogy az akadályt, a kihívást lekicsinítjük, de valójában lekicsinyeljük:
– „Na, nem olyan nagy ügy.”
Ezzel sajnos nem segítünk, hiszen a gyereknek valamiért mégiscsak egy komoly megmérettetés. Tehát helyette mondhatunk ilyesmit:
– „Itt vagyok. Próbáld meg. Ha nem sikerül, akkor is szeretlek.”

A gyerek így tanulja meg, hogy a feladatok, a hibák nem ellenségek, csak lépcsőfokok. Ha pedig lépcsőzni lehet, akkor van hová menni.

Párodnál: a bátorítás néha csend

A felnőttek nem mindig kérnek bátorítást szavakkal. Néha csak fáradtak. Néha túl sok volt a nap. Néha azt hiszik, hogy mindent egyedül kell vinniük.

És apaként könnyű itt is megoldó üzemmódba kapcsolni:
– „Majd én beszélek a tanítóval!”
– „Miért nem csináltad inkább így?”

Csakhogy sokszor nem megoldás kell, hanem szövetség.
Az, hogy valaki azt mondja:
– „Nem vagy egyedül ebben. Látom benned a jót. Látom, hogy küzdesz.”

Ez néha többet ér, mint bármilyen praktikus tanács.

Önmagunknál: a bátorítás sokszor a legnehezebb

Na, ez az a rész, ahol nem nagyon beszélünk.
Mert apaként könnyű erősnek mutatkozni, bizonygatni, hogy minden rendben van, megoldom, túlélem, nem érdekel stb. – és közben belül olyan gondolatok cikáznak, hogy fogalmad sincs, jól csinálod-e.

Sokan közülünk úgy nőttek fel, hogy a bátorítás szóba sem került.
Voltak célok. Elvárások. Teljesítmény.
De nem volt ott senki, aki azt mondta volna:
– „Nem baj, hogy nehéz. A fontos az, hogy itt vagy, hogy megpróbálod, hogy vállalkozol rá, hogy újra megpróbálod.”

Szóval a saját önbátorításunk néha csendes mondatok formájában érkezik:
– „Elég volt a mai napra.”
– „Holnap újra megpróbálom.”
– „Jogom van fáradtnak lenni.”
– „Attól, hogy nem tökéletes, attól még értékes.”

Ez is apai erő. És nagyon is férfias.

Miért fontos mindez?

Mert a bátorítás: kapcsolat.
De nem ám „motivációs beszéd”. Nem „lelkesítés”. Nem „rábeszélés”. Nem filmbeli hatalmas szónoklat szimfonikus zenei aláfestéssel.
Hanem jelenlét.

Ott lenni a gyerek mellett, a társ mellett, önmagad mellett — akkor is, amikor könnyebb lenne elfordulni.

És talán ez az apaság egyik legszebb része:
Nem az tesz erőssé, hogy mindent kibírsz —
hanem az, hogy közben gyengéd tudsz maradni.

Ez az igazi erő. A megtartó apai erő.

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo: