A dackorszakot innentől fogva hívjuk első önállósodási korszaknak. Kiderül, hogy nem is annyira vészes, ha sikerül átkeretezni magunkban, megérteni azt a kis méregzsákot, puffancsot.

Amikor még anyával egyek

Csecsemőkorban ha jól bebugyoláljuk a babát, még az az élménye, hogy teljesen olyan, mintha odabent az anyaméhben lenne. Aztán anya kicsomagolja, a baba nem is lát még tisztán, nem is sejti, hogy ő a lábainál véget ér.

Abból a fekvő perspektívából teljesen úgy látszik, hogy van ugyebár ő, és valahol lentebb folytatódik anyában, aminek a másik vége az a mosolygós, kedves hangú arc. Teljesen egyek.

Szépen lassan fedezi fel a kezét, hogy az mindig bekúszik a képbe, hogy azzal csinálni, játszani lehet vlamit. De még nem tudja irányítani, ezért ha véletlenül megkarcolja magát, belekap a fülébe, azt hiszi, hogy valaki - egy idegen??? - őt bántotta.

Aztán játszópajtása lesz a lába, és a felüléssel kiderül, hogy meddig tart az ő teste, és honnan kezdődik a szoba. Anya eközben jön megy, még mindig más ember erejével emelkedik a magasba, jut el egyik helyiségből a másikba.

És egyszercsak kiderül, hogy vannak pillanatok, amit ő maga tud uralni, és a világra ő egymaga képes hatni (hogy valami máshol legyen, leessen, színes legyen, csináljon valamit stb.).

Ez tiszta magic! Az az eufória, mint amikor mi felnőttként rájövünk egy berendezés működésére, az új szoftver működésére, rábukkanunk egy klassz beszerzőhelyre.

Az első önállósodási korszak

Mivel a sikerélmény eufóriát okoz, ezt innentől nem is lehet abbahagyni.

Annyira vágyik a világ megismerésére, annyi kíváncsiság bugyog benne, hogy elkezd forogni, utánanyúlni, felülni, lemászni, kúszni, mászni, végül felállni. Rájön, hogy felnőttek nélkül is tud létezni és intézkedni a világban. A maga módján.

És ha már ennyire megy a helyváltoztatás, a tárgyakra való hatás (dobálás, szaggatás, megkóstolás stb.), akkor a vágyak magasabb fokozatra kapcsolnak: csinálni olyat, amit anya, apa is. Minden mozdulatot ellesni, lemásolni, és kipróbálni.

Lentről persze minden másképp látszódik, totálisan mások az arányok, a fények, a színek,a formák, az irányok. Mintha nekünk egy parkban a hintán ülve a 8. emelet ablakára kiragasztott rajzot és szöveget kellene lemásolni. Tükörírással. Örmény nyelven. Igen, azzal a különleges kacskaringóival.

Menni fog rögtön nekünk? Naná, hogy nem. Azonnali kudarc.

Kellemes élmény? Naná, hogy nem. Azonnali frusztráció, csalódottság, reménytelenség, tehetetlenség, ami érzések egyszerre tombolnak belül.

Nnakéremszépen, ez játszódik le az "akaratos" kisgyerekben. Rettentően akarja, de nem jön össze.

Egyedül szeretné megoldani, de nem jön össze. Nem jön össze elsőre. Nem jön össze sokadikra. Nem úgy jön össze. Gondolatban már megvolt, a valóság másként működik. Belül kimondta, csak hallható szavakká nem formálta.

Min akad ki a gyerek?

Bármin.

Milyen kielégítetlen szükségletek verik ki a biztosítékot?

Amit mi látunk, hogy lecsapja magát a padlóra, dühös, kiabál, elrohan, leguggol, lefekszik, az mind mind valamilyen érzelemnek a fizikai megnyilvánulása. Ha megmérnénk, látnánk, hogy egekben a vérnyomása, a pulzusa, pattanásig feszülnek az izmai. Összehúzza magát, mint akinek a hasa fáj, lefekszik, mint aki szédül.

Egy ekkora gyerek még nem tud mit kezdeni az érzéseivel és ezek az érzések még szabály szerint fájnak neki. Fájdalom képében jelenik meg, ami frusztrál, feszít.

Arányosítva, kilóinkhoz felnagyítva, mi felnőttek is üvöltenénk, fetrengenénk, tombolnánk akkora fájdalomtól.

Lássuk, mi zajlik benne, most megtippeljük:

• frusztrációt érez, mert önállóan szeretné felvenni a pulcsit, csak elakadt az egyik ujjában a karja
• csalódottságot érez, mert teremteni szeretne: elképzelte, hogy mi lesz az asztalon és más lett
• reménytelenséget érez, mert fejlődni szeretne, hogy elérje a polcon azt, amit a szülő
• tehetetlenséget érez, mert szeretné helyreállítani a dolgot (eltörte, elgurult, nem éri el stb.)

Mit tehetünk apaként?

Ha képesek vagyunk más nézőpontból a hisztis gyerekre tekinteni, meg is születik a megoldás, hogyan tudjuk őt segíteni, támogatni.

Fontos felismerni, hogy ilyenkor a gyereket elárasztják az érzelmek, nem képes befogadni információt. Feleslegesen moderáljuk, neveljük, dícsérjük, biztatjuk, büntetjük, okoskodunk, hegyibeszélünk. Egyszerűen be se jut az agyáig. Nem ott tart abban a pillanatban.

Amivel mégis tehetünk egy próbát, az az ölelés, nyugodt tónusú hang, amivel azt adjuk tudtára, hogy itt vagyunk, vele vagyunk, megtörtént, ami megtörtént, előfordul, így alakult, ez van.

A másik, hogy egy pillanatra segítünk valahogyan, titokban, mint James Bondot az árnyékból kinyúló ügynöktársa, úgy, hogy ő ne vegye észre, mert akkor ugye oda az ő önállósága. Odanyúlunk, megtámasztjuk, gyorsan kiigazítjuk a gyűrődést stb.

A harmadik, hogy a megelőzésre fordítunk figyelmet.

• Előre megbeszéljük, mi fog történni, odakészítjük.
• Előbb kezdjük el "noszogatni", több időt hagyunk arra, amit szeretne stb.
• Könnyebben, gyorsabban felvehető ruhákat szerünk be.
• Lazábbra vesszük a ruhákkal az aggodalmat: ha papucsban akar kimenni az autóig, menjen úgy, aztán valahol csak rá tudom varázsolni a cipőt. Nem akarja felvenni a kabátot - 1 percet kibír a hidegben, nem lesz semmi baja (később a hidegérzete fogja követelni a kabátot).

Elkerülni nem lehet a kirohanásokat, de csökkenteni esetleg.

A szülők érzései, szükségletei

Ahhoz, hogy másokkal empatizálni tudjunk, először mindig magunkkal kell foglalkozni, magunkat rendbehozni, egyenesbe rakni.

Tehát tudatosítsuk magunkban, mi az, ami idegesít a gyerek önállósodásakor, mi az, ami a szülőkben zajlik és amire valójában vágynak - megtippeljük:

• reménytelenséget érez, mert fejlődést szeretne látni (annyiszor elmondtuk, hogy nem, annyiszor megmutattam, hogyan kell, és még mindig nem megy)
• bizonytalanságot érez, mert könnyedségre vágyik (sose lehet tudni, mikor borul a bili megint),
• feszültséget érez, mert fontos a visszajelzés számára ("tökre gáz, mindenki minket bámul a boltban"),
• kétségbeesettséget érez, mert fontos a biztonság (nehéz egy fetrengő, rúgkapáló gyereket biztonságban tartani, megóvni a balesettől),
• tehetetlenséget érez, mert szeretne tisztán látni (mi váltotta ki, mit tehetne érte, mikor lesz vége),
• reménytelenséget érez, mert jó lenne humorral elütni, de elakadt,
• magányosságot érez, mert támogatásra vágyik (pl. ilyenkor mit "kell", mit érdemes csinálni, jó lenne, ha a szülő is kapna elfogadást, jó lenne, ha a párja is odatenné magát) stb.

Ugyanakkor hálát is érezhetünk az akaratossággal kapcsolatban, mert bármennyire elviselhetetlen, kibírhatatlan, mégis azt jelzi, hogy gyermekünk szintet ugrott, egészségesen és jó úton fejlődik.

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo: pexels, Arzella Bektas