Hazai kórtünet: rengeteg apát nem dícsért az apja. Képzeljük csak el, hogy úgy teltek el napok, hetek, hogy nem érkezett egy jó szó, egy pozitívnak ható hümmögés, hogy nna, ez végülis így rendben van. Milyen nehéz lehetett neki! És milyen nehéz lehet most, hogy a gyerekét megfelelően elismerje, méltassa, biztassa, dícsérje? Hogy nehogy túltolja, nehogy hiteltelen legyen, hogy pontosan tudja a gyerek, mivel gazdagította a világot.

Ki ne vágyna arra, hogy elismerjék?

Egy jól sikerült munkáért, egy sportsikerért vagy akár csak egy apró figyelmességért, a végén ha érkezik egy biccentés, egy gratuláció, egy hátbaveregetés, egy közös ünneplés, az mindig mindenkinek jól esik, ha nem vár nagyobbra, mint amit kap.

Gyerekként, de sokszor felnőttként is vágyunk arra, hogy kapjunk visszajelzést: Jó, az hogy itt vagyok? Jól csinálom, Tetszik neked? Hasznos vagyok? Folytassam? A visszajelzés is egy szükséglet.

Az apák sem kivételek: nekünk is jól esik, ha a család, a a partner vagy épp a gyerekek kifejezik, hogy értékelik, amit teszünk. (Ahogyan anyának is! Ahogyan a gyereknek is!) De vajon hogyan alakult ennek a kultúrája az elmúlt évszázadban? És miért van ekkora ereje ma a pozitív visszajelzésnek?

Száz évvel ezelőtt – a szigor kora

Ha visszatekintünk nagyapáink idejére, az apai szerep sokkal inkább a tekintélyről, fegyelemről és szigorúságról szólt. A megélhetés, a létfenntartás sokat kivett az emberekből, a családokból. Az elismerés, dicséret ritka kincs volt, gyakran úgy gondolták: „a gyerek ne bízza el magát”.

A családi modell sok helyen katonás volt – a fegyelem és a rend számított értéknek, vagy éppen foghíjas volt, hiszen az apa a harcmezőn küzdött az életéért (védte a hont). Aki pedig visszatért a háborúkból, a legtöbbjüket megnyomorította. Kivesztek belőlük az érzések az embertpróbáló időkben.

Mások otthonról voltak kénytelenek végignézni, ahogy a közelükben meghurcolnak embereket, kitelepítenek, kisemmiznek. Elnémítja az elnyomás az embereket, elátávolítja, érzéketlenebbé, kevésbé empatikusabbá teszi. Érthető is: fenyegetettségben kinek van kedve másokért is kiállni, szót emelni?

Cudar egy világ volt az elmúlt száz év. Szinte mindenki sérült benne, így lelkileg nem volt nyitott a társadalom, hogy foglalkozzon a motiváció, elismerés kérdésével.

Az érzelmek kimutatása, főleg az elismerés, nem fért bele a „kemény férfi” képébe. Amik pedig megjelentek a nagypolitikában, üzemekben azok a plecsnik, kitüntetések hiteltelenné váltak. Az érdemtelen, vagy érdekből, függelmi viszonyból adott kitüntetések mindig elértéktelenítik a díjakat.

Miért nehéz dícsérni?

Sok apának azért kihívás dicsérni, mert saját gyerekkorában nem kapott elismerést. Bennünk élhet az a hit, hogy „a szigor edzi a jellemet”, vagy hogy a túl sok dicséret elkényelmesít, lagymatag lesz tőle a gyerek. És persze ott a félelem is: hogyan lehet úgy kimondani, hogy „büszke vagyok rád”, hogy ne tűnjön túl érzelgősnek?

Aki nem kapott, vagy nem elég dícséretet, biztatást kapott, az belülről sajnos nem tudja, hogy milyen az egészséges, "megérdemelt elismerés". Aki nem kapott megfelelően elismerést, az a kép alakulhat ki magáról, hogy nem, vagy nem olyan értékes, mint a többiek. Milyen fájdalom lehet ezzel szembesülni.

Ha sokat dícsérem, minden vicek-vacakért, akkor könnyen elértéktelenedik, ellaposodik, elveszti erejét.

A változás – a pszichológia és a pedagógia új hangja

Az elmúlt évtizedekben a nevelés és a pszichológia rengeteget fejlődött. Kiderült, hogy az elismerő szavak nemhogy nem gyengítik, hanem inkább erősítik az önbizalmat, önbecsülést, motiválják a gyerekeket, és mélyebb szülő-gyerek kapcsolatot hoznak létre.

A kutatások szerint a pozitív visszajelzés dopamint szabadít fel az agyban – ez nemcsak örömet okoz, hanem hosszú távon tanulási és teljesítményelőnyhöz is juttatja a gyereket.

Éppen ezért módjával szabad mégis élni vele, mert a gyerek személyisége torzul, ha számításból dícsérem rommá, vagy túlságosan, vagy szertelenül. Nehogy játszma legyen belőle!

Ha azért dícsérek valakit, hogy megtegye azt, amit akarok, könnyen átlát a szitán és már nem olyan kedvvel lát hozzá. Biztosan emlékszel, ha egy felnőtt ezzel akart manipulálni, rávenni valamire, rögtün büdös volt az egész.

Ha utólag aránytalanul jobban emelek ki valakit, akkor igazságtalanság lép fel, ami a későbbi együttműködést áshatja alá. Kellemetlen az is, aki hozzájut és annak is, aki nem.

Elismerés, amikor semmit se csinált, nincs eredmény?

Igen, miért ne?

Az alap elismerés ott kezdődik, hogy tudatom vele a létezését és hogy az számomra mit jelent. Ő ezért nyilvánvalóan nem tett semmit, nem is tehetett róla. Kifejezhetem szavakkal is, hogy ez rendben van, hogy ő itt és most velünk él. És kifejezhetem azt is, milyen nagyra tartom az erőfeszítéseit, hogy belevágott, kipróbálta, hogy végigcsinálta...

„Örülök, hogy a családunkba születtél.”

„Olyan jó, hogy te vagy X-nek a kistestvére/nagytestvére.”

„Nagyszerű, hogy megpróbáltad.”

„Ez ám a kitartás!”

Nyugodt pillanatokban, amikor tényleg nem várok tőle semmit, hogy megtegyen, amikor nem foglalkozok azzal, hogy mi történt előtte, akár lefekvés előtt csak úgy a fülébe súgni, vagy rámosolyogni és elmondani.

Amikor valamit csinált

Ha csak azt mondom meg, hogy milyen a másik, ügyes, okos, tehát egy jól kinéző címkét akasztok rá, akkor valójában nem tudja meg, hogy mit tett, mondott, amitől nekem jobb, szebb, könnyebb, gazdagabb, más lett az életem. Amit én nagyra tartok.

Tehát célszerű itt is folyamatban gondolkozni, nem címkében. Hogyan jutottunk el ehhez a pillanthoz, amikor én valami örömet, megelégedettséget, könnyedséget, nyugalmat érzek? Hogyan járult hozzá a másik ehhez az állapothoz? Nna, ott bújuk meg a megemlíteni való, az elimsernivaló tevékenység, mondat.

Tippek apáknak – így lesz természetesebb az elismerés

• Kezdd kicsiben: egy „bátor voltál” vagy „szépen/gyorsan megoldottad” is számít.
• Légy konkrét: ne általánosságban dicsérj, hanem emeld ki, miben volt jó a gyerek („Nagyon tetszett, ahogy kitartottál a rajzodnál”, „Ez ám a tisztaság!” ).
• Mutass példát: ha a párodnak vagy kollégáidnak adsz pozitív visszajelzést, a gyerek is látja, hogy ez természetes.
• Ne feledd magadat sem: önmagad elismerése is fontos. Ha hangosan kimondod: „büszke vagyok magamra, hogy lefutottam ezt a távot”, a gyereked is megtanulja, hogy nem szégyen értékelni a saját teljesítményt.

Koccintás

Néha idehaza szoktunk koccintani - málnaszörppel, limonádéval. Megkérdezem a gyerekeket, a családot, „Kire miért igyunk?” „Ki mit tett, amit most szívesen megoszt velünk?” Ekkor felidézik a hetet, szóba kerül egy jól sikerült dolgozat, felelet, egy isteni gól, vagy gólpassz, egy új tornamutatvány figura, ami sikerült, egy kiállás valakiért, egy helyzet, amikor őszintén bevallotta a tettét, egy bátorság, egy jól leadott prezentáció, egy befejezett munka stb.

Nem kerítünk ennél nagyobb feneket, de egy kis koccintást megér. Meghallgatjuk egymást, megismerjük egymás életét, picit belelátunk, mi foglalkoztatja őket, milyen próbákon mennek keresztül, mit tartanak nagyra.

A bónusz kérdés lehet még, „mások miért koccintanának rád?” Áthelyezzük a nézőpontot és most kívülről figyelheti magát mindenki. Kiderül, hogy valakinek talán értékes az, hogy felszedtem egy szemetet, hogy becsuktam egy ablakot, hogy segítettem eljutni valahova stb.

Huba

Napról napra morzsányival
jobb apává válunk.

.

Photo: pexels